A klub zsúfolásig volt különböző életkorú emberekkel, és sok fiatal tátott szájú dobossal, mégpedig azért, hogy élőben találkozhassanak egy élő legendával, Buddy Rich-csel. Buddyval és fiatalokból álló zenekarával egy St.Louis-i klubban beszélgettünk. Fesztelenül lépett be a szemközti ajtón, kiosztott néhány autogramot , majd kezet ráztunk. A kivitelezés - csak úgy, mint mindig -, hibátlan volt. Kolosszális technikáját végig teljes kontroll alatt tartotta. Játéka fantáziadús és humorteli, fűszerezve tüzes fillekkel, finom árnyalatokkal; sosem felejtve el ösztönös érzékenységét, jó ízlését és muzikalitását. A bal keze mindvégig szinkronban állt lenyűgöző lábtechnikájával. Ritmusfigurái ámulatba ejtették a közönséget.

A koncert alatt végig azon morfondíroztam, hogy ez egyszerűen képtelenség: senki nem tudná utána csinálni! Azt állítani, hogy Buddy Rich egy fenomén a világ dobosai között, enyhe kifejezés. Technikai fölényét illetően azt hiszem bizton állíthatom, hogy nincs még egy olyan dobos, aki ennyire uralta volna hangszerét a történelem során. És nincs még egy ilyen dobos, aki ennyire irányítaná zenekarát.

Mikor közeledett az interjú Buddy Rich-csel, tudtam, hogy két véglet lehetséges: az interjú vagy első osztályú lesz, vagy semmilyen. Ő ti. egy nagyon heves ember hírében áll, kinek egyénisége még a kezénél is keményebb. Buddy Rich a határozottság mintapéldánya, szókimondó és önérzetes. Semmit nem titkolt el, nyíltan beszélt életéről; a kezdeti nehézségeiről, és arról az emberről is, aki napjainkban a zene és dobolás birodalmában igen előkelő helyet foglal el. Hihetetlenül tájékozott, ezért nehéz tetten érni; együttérzően vélekedik a rossz zenészekről és a rossz zenéről is. Zárkózott? Barátságtalan? Nem az! Egy ember, aki a fellépések közti időt ismeretlen magazinok fiatal riportereivel tölti azért, hogy zenéről, dobokról és dobosokról nyilatkozzon. Bocs srácok, de rá kell cáfoljuk a róla szóló negatív előítéletekre.

Az öltözőjében relaxál, mikor beköszönök hozzá. Később olvasok egy Buddyról és zenekaráról szóló cikket, melyet egy kritikus, George Simon készített egy sorozatba. Úgy tűnt, hogy sikerült megfognia Buddy lényegi vonásait. „Nos, ő egy beképzelt, néha erőszakos, néha sértően arrogáns valaki.. legalábbis ez a hír járja róla, azonban bátran állíthatom, hogy , mindez csak a külsőség, a felszín alatt egy extrovertált, kedves, nyugodt ember rejtőzik, aki nem villog, nem kérkedik bámulatos tehetségével. Egyike a legszívélyesebb úriembernek, akivel valaha találkoztam.”

• M.D.: Honnan származol?


• B.R.: Brooklynból.


• M.D.: Igaz, hogy a szüleid komikusok voltak és te is remek steptáncos voltál fiatal korodban?


• B.R.: A hír igaz, az voltam valamikor.


• M.D.: Mit gondolsz a biztos alapokról? Tanultál valaha iskolai keretek közt dobolni?


• B.R.: Nem, soha nem vettem leckéket. Elmentem egyszer a Berkeleybe meglátogatni néhány ismerősömet.


• M.D.: Emlékszel még az első dobcuccodra?


• B.R.: Persze, láttam róla fotókat :-) Mikor tanulni kezdtem, még nem gyártottak forgatható felső tamokat, és nem árultak a mai értelemben vett szereléseket sem.


• M.D.: Amikor még a szüleiddel utaztál és beültettek a zenekari árokba, érdeklődtél már a dobok iránt?


• B.R.: Igen.


• M.D.: Később sokat gyakoroltál?


• B.R.: Nos, sosem gyakoroltam igazán, mivel nem volt rá alkalmam. Egész életemben dolgoztam, egész életemben doboltam, és most már lusta vagyok gyakorlással vesződni. Azon kívül rengeteg egyéb teendő is a nyakamba szakad: harcművészeti edzések, autóápolás, úgyhogy ezek mellett nem viszem túlzásba a gyakorlást.


• M.D: Tervszerűen élheted az életed…


• B.R.: Tévedés azt hinni, hogy ha keményen gyakorolsz, jobb leszel. Az egyetlen módja a fejlődésnek maga a játék. Üldögélhetsz egy szobában naphosszat alapokat gyakorolgatva, majd tempót fokozva, de amíg el nem kezdesz egy együttesben zenélni, nem fogsz technikailag fejlődni. Nem fogod érezni, mit ad neked egy banda, és hogy te mi pluszt adhatsz egy együtteshez, ameddig ténylegesen nem játszol. Nyilván gyakorolsz majd, miután belépsz egy együttesbe. Egy négytagú banda kiváló lehetőséget biztosít a kibontakozásra. Az önmagáért való gyakorlás rettenetesen unalmas. Tudod, ismerek olyan tanárokat, akik azt mondják tanítványaiknak, hogy napi 4-8 órán át csak gyakoroljanak. Ha egy óra alatt nem érzel rá valamire, arra négy nap alatt sem fogszi.


• M.D.: Igaz az, hogy jó barátok voltatok Gene Krupával?


• B.R.: Igen, nagyon jó barátom volt.


• M.D.: Mennyire volt rád hatással?


• B.R.: Minden egyedi játékáról ismert idősebb dobos hatást gyakorolt rám. Sokféle stílus született harminc-negyven év alatt, ráadásul Gene-nek tényleg egyedi karaktere volt. Összességében tehát azt mondhatom, hogy valamennyi dobos, akit hallottam, befolyásolta az ízlésemet.


• M.D.: Meg tudsz nevezni egy olyan embert, akinek a nyomdokain haladszt? Vagy esetleg olyan zenét?


• B.R.: Igen..azt gondolom, talán Goodman, és a Casaloma band voltak azok, akik a jazz terén hatottak rám..és természetesen Count Basie, illetve az összes együttes a ’30-as, 40’-es évekből, melyekben még valódi zenészek játszottak. Ők persze minden zenészre hatást gyakoroltak, nemcsak a dobosokra. Nekik köszönhető maga a jazz is. Sok kreatív művész volt köztük, akik egytől-egyik antagonisztikusak voltak.


• M.D.: Többre tartod a harminc évvel ezelőtti, big bandekben való szereplésed annál, amit most csinálsz?


• B.R.: Igazából mindig mindent szívesen játszottam. Minden együttesem nagyon szerettem, mivel mindegyik más volt, beleértve a koncepciót is, és minden zenekar vezetése más volt…más személyiségek és eltérő zenei hatások. Azonban ha nem öltél bele újra-és újra hatalmas energiákat, hamar olyanná váltak, mint az állóvíz. Session-zenészként csatlakoztam még sok más együtteshez is, de végül mindig visszatértem a saját szájízemnek megfelelőhöz.


• M.D.: Soha nem akartál szimfonikusokkal, vagy más ütős zenészekkel együtt játszani?


• B.R.: De, megfordult a fejemben. Érdekesnek tűnik, mégis sablonos. Ha mindent előre megírnak neked, az nem vezet termékenységhez. Ezért van az, hogy szimfonikus dobos csak kevés van. Elég egzaktul meg van szabva nekik, hogy mit kell játszaniuk több száz másik ütőssel együtt. A másik fele, hogy Ravel első, eredeti Boleroján játszó ütős sem fog soha olyan jól szólni, mint azon a felvételen. Hát akkor minek? Ráadásul az a rengeteg ismétlés... Szóval nem szívesen válnék klasszikus dobossá.


• M.D.: Az hiszem, valahol keleten van egy olyan zeneiskola, ahol az oktatók jobban kedvelik a kottát nem ismerő tanulókat. Úgy vélik, hogy a tanulók többet tanulnak, ha hallás után tanulnak. Mit gondolsz te erről?


• B.R.: Maximálisan támogatom az ötletet, bár azért nem temetném el a kottaolvasást sem, hiszen kb. tudnod kell, mikor mit játszol. Nem létezik azonban olyan zeneszerző, aki egzakt kottát adna egy dobos kezébe. Ugyanisl ha ő nem képes a saját interpretációját elkészíteni, és kizárólag az előre megírt ritmusokat játssza, egyszerűen géppé válik; elvész a művészi szabadsága.


• M.D.: Egy szimfonikus zenész egyszer azt mondta, hogy minden zenész csak egy kópia, semmi eredetiség nincs bennük, mivel minden, amit játszanak, már valaki játszotta előttük. Hogyan vélekedsz erről az álláspontról?


• B.R.: Másképp látom, mint ő. Senki nem tud pont úgy játszani, mint pl. Charlie Parker, és nincs még egy Lester Young, Coleman Hawkins, Dizzy Gillespie vagy Miles Davis…vagy Art Tatum….vagy Charlie Christian sem. Fel tudok idézni ezer olyan zenészt, akik óriási alkotók voltak, és mindaz, amit manapság hallgatunk, az ő munkájuk gyümölcse. A szimfonikus pedig az, aki azt mondja, hogy nem tudja, mit szeretne kifejezni. Ha ő valódi szimfonikus művész, jobban kéne tudnia, hogy az igazán kreatív zenész a jazz zenész, mivel miután letudta a klasszikus zenei tanulmányait, utána elmegy egy jazz tanárhoz, hogy fejlessze eredetiségét és kreativitását. Szóval ez a szimfonikus, aki ilyen kijelentéseket tesz, a zeneoktatás sajnálatos mellékterméke..


• M.D.: Sokat fellépésetek van mostanság?


• B.R.: Akad. Leginkább iskolákban játszunk, szünet idején pedig főként klubokban lépünk fel


• M.D.: Te szoktad felvenni az embereket az együttesbe?


• B.R: Igen, mindenkit én vettem fel.


• M.D.: Tervezitek a közeljövőben stúdióba vonulni?


• B.R: Épp most jött ki az új albumunk, a következő felvételeit pedig majd a jövő elején szeretnénk elkezdeni.


• M.D: Élvezed a stúdiózást?


• B.R: Egyáltalán nem, mivel roppant unalmas és fárasztó.


• M.D.: Sokáig szoktál stúdióban lenni?


• B.R.: Nem jellemző, általában 4-5 napig tart egy album felvétele.


• M.D.: Úgy tűnik, nincs fix sorrend a zenekaron belül, mintha mindent improvizálnátok.


• B.R.: Igen, így csináljuk. Nem beszéljük meg előre, hogy pontosan ki mit fog csinálni, mert így hamar mechanikussá válna az egész. Nem tudod ugyanazt játszani ma, amit tegnap. A nagy zenei paletta pedig azért fontos, hogy az ember könnyedén tudja váltogatni, mikor melyik darabot játssza; ez biztosítja egyben az együttes számára az állandó megújulást. Sosem hittem a rutinzenélésben. Többet számít a pillanatnyi hangulat, mert akkor érzésből tudsz játszani.


• M.D.: Előre kitalált szólókat sem szoktál játszani?


• B.R.: Nem. A szólókat a zenekarhoz igazítom.


• M.D.: Be szoktál melegíteni koncert előtt?


• B.R.: Igen, általában kiveszem a kezem a zsebemből :-)


• M.D.: játszottál már valaha puszta kézzel?


• B.R.: Miért tenném tönkre a kezeimet? Annyi minden mást tudok velük kezdeni, mint hogy szétverjem őket valamelyik káván..


• M.D.: Foglalkozol harcművészettel is. Ez segít a dobolásban is?


• B.R.: Nem, pusztán kikapcsol, felfrissít, és szórakoztat. Ilyet is kell.


• M.D.: Mióta űzöd?


• B.R.: Kb. 15 éve.


• M.D.: Fekete öves vagy már?


• B.R.: Igen.


• M.D.: Hogyan vélekedsz az előre megírt játékról?


• B.R.: Hát, én fellépésről fellépésre mást játszok.. Sosem tudtam előre megtervezni, mit fogok játszani, illetve ha mégis kitaláltam valamit, akkor nem tudtam ugyanazt reprodukálni a koncerten.


• M.D.: Mit gondolsz azokról a dobosokról, akik kizárólag kottából játszanak?


• B.R.: Azt, hogy egy rakás szar…


• M.D.: A képességeikre építenek vagy éppen ennek hiányára?


• B.R.: Ezek az emberek általában nem tudnak játszani. Sosem ismertem mondjuk olyan dobost, aki ebből sportot űzött volna. Azonban, ha tudsz valamit segédeszközök nélkül is, az már valami. De ha szükséged van kapaszkodókra, önmagában nem elítélendő.


• M.D.: Mikor az ütő mindkét végével játszol két különböző dobon, az sem előre kitalált dolog?


• B.R.: Majdnem minden, amit csinálok, hirtelen elhatározásból fakad. Sosem koppintok másoktól. Bárcsak lenne másik tízezer olyan dobos, aki elmondhatná ugyanezt…


• M.D.: A szerelésed egy egyszerű alapcucc. Sosem használtál több dobot?


• B.R.: az egyedüli különbség a sok és a kevés dob között a pénzben rejlik. Lehetne 5 cuccom is, számítana valamit? Ha van két lábdobod, hat felső tamod, tizenkét cined, számít valamit? Egyedül a négy cint használod ki igazán, valamint a lábdobot, a pergőt, a lábcint, és a két felső tamot. Az összes többi felesleges. Nem ettől válik valaki technikás dobossá.


• M.D.: Hogy viszonyulsz az effektezett, kierősített dobokhoz?


• B.R.: Mivel szimpla ütős vagyok, és nem zenélek musicalekben, így nincs szükségem rá.


• M.D.: Milyennek látod a következő dobos generációt?


• B.R.: Vannak köztük remek dobosok.


• M.D.: Van kedvenced?


• B.R.: Szeretem Bobby Columby-t..aztán a srácot a Chicagoból..Danny Seraphine-t. és van még egy rakás kiváló dobos. Hogy is hívják a New York-i srácot?….Steve…Steve Gadd! Van kapásból 8-10 eszméletlenül jó kezű dobos. Mindenki tanulhatna tőlük, bár tény, hogy le sem lehetne utánozni, mit művelnek... amit játszanak, azt tökéletesen játsszák.


• M.D.: Néztem, hogy a show előtt megakadt a szemed egy rototomon, mit gondolsz róla?


• B.R.: Úgy vagyok vele, hogy ha valaki valami mást akar csinálni, „trükközni” de nem szeretem, ha túlzásba viszik a használatát. A performansz után térjenek vissza a hagyományos szereléshez. Felmerül a kérdés bennem, hogy miért van szükség erre a sok szarra…


• M.D.: Játszottál már tompított tamokon?


• B.R.: Nem, ez már tényleg távol áll tőlem. Azt hiszem, ha az ember dobot vesz, az első, amit megfigyel rajta, az a hangzás és a rezonancia. Aztán utána minek letompítani a tamokat? Végezetül pedig csak egy pokróc hiányzik a lábdobba, hogy semmit se hallj az egészből…


• M.D.: Belső tompítást egyáltalán nem használsz?


• B.R.: Mindössze egy két cm vastag filc van a lábdobomban. Ez minden.


• M.D.: Milyen bőröket gyűrsz?


• B.R.: Műanyag weatherking bőröket használok.


• M.D.: És milyen ütőkkel játszol leginkább?


• B.R.: Eddig a medium ütők tűntek a legkényelmesebbnek, ezért azt.


• M.D.: Mit gondolsz a német dobverőfogásról? *


• *


• B.R.: Én is szoktam néha ezt alkalmazni, ha rockot játszom.


• M.D.: Kényelmesebbnek találod?


• B.R.: Nem viszem túlzásba, csak néha játszok ilyen fogással.


• M.D.: Mit ajánlasz azoknak, akik házilag hangolják a dobokat?


• B.R.: Én sosem szoktam hangolni, inkább csak húzok rajtuk néha. Nagy különbség. Ha hangolsz egy dobot, az azt jelenti, hogy egy adott hangot keresel. Ha megpróbálsz csak simán húzni rajta, akkor automatikusan meghallod az, amit keresel, mivel az időjárás miatt (hideg-meleg, páratartalom) a bőrök megereszkednek. Ez még nem hangolás, csak simán meghúztad őket.


• M.D.: Van valamilyen különleges dobod?


• B.R.: Nincs; annyi, hogy fordítva van az állvány.


• M.D.: Ez érdekes. Azt hinné az ember, hogy a híres dobosok mind rendelésre készített hangszeren játszanak.


• B.R.: Persze, akik nem tudnak zenélni. Sokan magától értetődőnek tarják…egy autóversenyzőt ültetnek az autójukba, mert ugyan tudják, hogy kell vezetni, de még életükben nem vezettek. Ha nem tudsz vezetni, akkor a lábbal hajtós kisautóval is akadnak problémáid.


• M.D.: Hányfajta szerkód van?


• B.R.: Egyszerre egy. Ha úgy érzem, kell egy új, felhívom a gyárat, és küldenek egy újat.


• M.D.: Van valami hepped a doboddal kapcsolatban?


• B.R.: Persze. Szeretem, ha mindig pontosan ugyanúgy van felállítva, és nem bírom, ha valaki hozzányúl. Senki ne nyúljon hozzá! És ha mégis megengedem, hogy más is kipróbálja, nagyon szigorúan veszem, hogy pl. ugyanolyan állapotban hagyja, ahogy én hagytam. Semmit nem állíthatnak el rajta. A cineket sem fordíthatják meg.


• M.D.: Tanácsolsz valamit a kezdő dobosoknak?


• B.R.: Semmit. Mindenkinek a saját döntéseit kell meghozni, aztán pedig együtt élni vele.


• M.D.: Gondolod, hogy nehezebb ma egy kezdő dobosnak befutni, mint a te idődben?


• B.R.: Nem, sokkal könnyebb szerintem. Akkoriban képesnek kellett lenni játszani. Most azért könnyebb, mert a srácok sokszor zenei háttértudás nélkül játszanak. Ma már egy albummal is be lehet futni. Kérdezem én: hol marad a hűség? Hol marad a kreativitás? Az egyik olyan, mint a másik, semmi eredetiséget nem érzek benne. A gyerekek, akik már meg tudják fogni a verőket , triolákat játszanak. Ez távol esik az én dobos eszményemtől.


• M.D.: Hogyan látod jövőt?


• B.R.: Valaki már feltette nekem ezt a kérdést kb. harminc évvel ezelőtt, és akkor is ugyanezt válaszoltam: az, aki dobol, a jövőben is folytatni fogja, és az, aki koppint, ugyanúgy folytatni fogja a rossz imitációkat :-) Bízom benne, hogy születnek még kreatív dobosok, de ha körülnézek, egyre kevesebb ilyet látok sajnos.

Ford: Zsiráf

© Jim Warchol, Moder Drummer Magazine